(Nem volt könnyű...)

Nem volt könnyű, de neked csináltam. A sajátom az egész, és apránként gyűlt össze. Még az első, a bal láb volt csak készen, és neve sem volt neki, amikor a szomszédok már panaszkodni kezdtek. Úgy kellett, nap mint nap, leráznom őket, hogy orrukra csapom az ajtót. Hogy büdös van, mintha csak hullát rejtegetnék. Hogy mennyire mellé fogtak. Naponta kellett, mindaddig míg meg nem száradt, minden kis részét, újra és újra, javítgatnom. Kicsi lábujjától, göndör hajfürtjein keresztül a facér mosolyáig, de a tökéletesnél nem adhattam lejjebb. Reszkető ujjakkal simítottam tökéletesre combjait, két duzzadó mellét, apró mellbimbóját. A legkeményebb anyag volt a legjobb, ezért félórákat izzadtam, amíg újabb húsz dekája a végbelemet véresre karcolja, és éreztem még a csípő fájdalmat, amikor ajkait belőle megformáltam, és könnyes szemmel adtam rá első és utolsó csókunk. Mert abban a pillanatban, amint kész lett, nem az enyém többé. Ekkor adtam nevet neki. Glóriának neveztem el, végignéztem még egyszer finom vonalait, és azt mondtam magamnak: eddig tartott, ember, és azzal itt is hagytam, itt ahol most is látod, és elindultam érted. Eloldozom nemsokára köteleid, és elmegyek, és soha nem találkozunk többé. Csináld vele, amire vágytál.

SZAR

A bennünk lévő állat
bőre keményedik
és kitörni kész
akár a magma
forradalom
késleltetett szar.

(Száraz már a...)

Száraz már a föld e helyen, és oszladoznak már a felhők, de hangok úsznak még a szélben, és fejek hajolnak meg fáradtan mögöttük. Harmónia kibelezett holttestét járják át ezek a szelek. Újra és újra. Mert Harmónia bíráink előtt elítéltetett, és magzatát testéből mi eltávolítottuk, mert magzata a végzet követéé. Ott voltunk mind a tüzek között, és táncoltunk mind a füstjük alatt. Most hazamegyünk és megerőszakoljuk hálótársunk. Gyengéden érünk hozzájuk, és fojtogatjuk halkan. Kihallgatjuk utolsó leheletük, és testük mellé fekszünk. Elalszunk, és álmodunk mind, és rólad álmodunk mind, mint mindig, csak rólad.

Évfordulónk volt ma.

ÜNNEP

És megtelt hát a nagyterem,
egymáson ácsorognak összesen
az emberek s a sötét éjbe mártanak
hosszú ujjaikkal félős arcú istenek,
míg füstöt ereget a rengeteg.
És estünkön az arcok mind vadak,
ébredők, szédelgők, szelídek,
mindig eljárjuk újra
az éjszakánk, a gőzös reggelóra,
mikor mi jön kapóra,
hogy felállok, kérek egy percet,
valamiből újabb kört teszek
(és egészen helyes leszek),
iszok, baszok, elkoccintok,
elmondom, hogy mi a titok,
belül kesereg a kurva ének,
aztán csak megtalálnak minket,
azt mondják, készülj fel, itt jön az ünnep.

(Idegennek nyoma sincsen.)

Idegennek nyoma sincsen. Gondolta a gonosz, az ördögfajzat ismét, mert a gonosz nem tud másképp gondolkodni, csak szavakban, csak hangban, talán mert ő maga az első inkantáció, talán mert ő az utolsó ráolvasás.

Idegennek nyoma sincsen, gondolta a gonosz, az ördögfajzat ismét, és ráérősen evezett tovább a habban.

Idegennek nyoma sincsen, gondolta a gonosz, de legalább két elkárhozott hastáncosra szükségem van, hogy ezt a napot is túléljem, hogy a csónakról bele ne vessem magam az aranysárga mélybe. Mert a gonosz kezdő gonosz, és a kezdő gonosz rengeteget unatkozik. És mert a gonosz, mert az ördögfajzat a megbízhatatlan pokoli cigánylányok ügyén nem mással mint önnön létezésével így meghasonlott sorsviszonyba került, a gonosz lefordult a csónak szélén.

Kérek szépen újabb korsót.

KORSÓKAT DOBÁLNI

még egy kör és elkezdünk
korsókat dobálni
ahogy az este összegyűlt
innen nehezen találsz ki
itt ülsz a földön fenn a ház
a tudatnak nem veszed hasznát
de vigasztaló azér ahogy
veled zenél a túlvilág
valaki a pultnál kopog
ikarosz végignéz magán
lesöpri a válláról a hamut
azt mondja lássuk hol landoltunk
az ember végülis felül
táncol egyet viszi bármi
még egy kör és elkezdünk
korsókat dobálni

(Zic numai, că sunt...)

Zic numai, că sunt acasă. Mă simt acasă, arăt ca unu' care nu-i nicăieri altundeva, ci acasă, şi dacă te deranjează mirosul pe aici, îţi zic în faţă, chiar de acuma, că e doar al meu.

Apoi că dincolo de faţade verbale stau, totuşi, întins pe jos în camera de oaspeţi, şi mă gândesc de zile numai la prima oară cânda am luat vre' una în faţă. Un al-doilea-cel-mai-bun prieten era săracul sortit să-mi fure astfel virginitatea zâmbetului, pentru prima dată.

Mai apoi toate să mă întâlnesc, murdar şi zâmbind ca o târfă cu ea, să avem ca biserică o fabrică demult închisă şi goală, goală ca ea în vise şi dată dracu de la prima zi de adevăr şi lumină.

Să ajungem pierduţi în doi diferite colţuri, în rămăşiţele unei palate, unui popor când vreodată mai mândru.

Zic numai, că mă mai gândesc la voi câteodată printre conducte ruginoase. Parcă mă simt un pic mai pregătit, de atunci, pentru ceva ce nu ştiu cum se poate. În fine, ştiu că ne mai vedem noi, opriţi la graniţa pământului făgăduinţei.

ÚTLEVÉL

Most beszívok, azt hiszem,
iszok még egy sört, még egy kört,
a szomszédok kirúgnának innen,
egyébként minden rendben,
a fáradtság kicsit helyrerak,
megmondja hol vagy, milyen nap,
leír, megnevez, képez szépen
valami útlevélen,
hogy ki is vagyok én,
kivel állsz akkor szemben,
mi is vagyok én,
az én saját teremben,
amit tudok, hogy semmit nem tudok,
és nagy kövek vannak bennem,
láttam dolgokat és összeraktak,
a gödröt a szemben, ahogy nyílik,
rádnéz és elnyel. És a régi
börtöntörténetek, hitek
és az újak, körülvesznek,
szeretet, rendőrök, másnaposság,
nem mindenki tudja a módját,
van itt is egy elsült nemzedék,
vannak fattyú istenek
és otthontalan emberek,
szóval, minden ami vagyok,
hát vannak bennem állatok
és csendesség, történetek,
a látványosság eloldalog
mikor bejártál pár kertet,
kiskorú törzsvendégek ülnek
mostanában itt a bárban,
a vonaton a kaller kerget,
elmondod neki azt a verset,
de szebb lesz minden, ha hiába,
a halálnak az élet a párja,
tangót járnak minden este
olyan mintha vérre menne,
én szerető vagyok és hazug
őszinte s áruló, földönfutó, csaló,
tudom, ki ahova jut,
elvergődik valahogy,
Öcsike a vonat elé lépett,
akkor volt huszonkét éves,
Iacov a városra vizelt és leugrott,
Tudor a tengerben úszott,
belőtte magát ketaminnal,
kimosta a víz utána két nappal
(valaki elmondaná, hogy ők
nem értékes emberek,
lenyomnék a torkán egy üveget),
s a hosszú éjszakák, a nők,
valahol Romániában,
jegy, pénz nélkül, boldogan,
a kocsmákban, honnan kidobtak,
barátaim, akik megóvtak,
sokat játszik itt velünk a látszat,
meg mi magunkkal,
aki ahogy járhat,
a gangok és az irodalmi estek,
az őrület s a kezdődés esetleg,
ragadtunk meg eleget,
mert ebben a térben emberek vannak,
mítoszok és mindenféle szörnyek,
a rendőrség, a vásár, némafilmek,
példázatok, kegyelmek, ablak,
kávé, vodkás virradat,
királynők, udvarlók és pornográfia,
az erre járó édes Szenszimillia,
magányos séták lenn a töltés mellett,
az isten és az ördög együtt ver meg,
báj és bajkeverők boldogsága,
van, hogy menni sincs ahova,
de együtt vagyunk, van még pia,
s egy útitárs aki nagyon szorít
a lába közt és különben is,
macskák, mesék és farkasok,
köd, fények és cigisdoboz,
hogy lényegében itt vagyok,
nem haragszom arra, ki itthagyott,
voltam tébolyult Lear
a vihar közepén
és voltam a Bolondja,
hogy végül valahova kijutna,
ahogy a nap kisüt és rádmutat,
barátom, kelj föl, szedd össze magad,
a fájdalom kimondható,
a hó megolvad,
veszítettem elég sokat,
de kinyitható minden ajtó
s az ébredések lényege,
ha már eléggé szét vagy cseszve,
és sűrű bőven emberekben
a feketére dohányzott szívem,
mert ők mind, akik voltak, vannak,
akik miatt egyre megmosom, kirázom
és kiteszem száradni magam,*
vigaszra van, hogy többet ér nekem
egy beszélgetés, betépve, részegen
s egy hirtelen felébredő ütem
mint bármi szózat s értelem,
eljátszom földünk tengerén,
a szívek és az újrakezdés,
hogy annyi szarba is bemész,
belakható, bárhogy vagyok,
rágyújtok, köpök egy nagyot.

*(Jamie T - Alicia Quays)

(Keresztbe a lábam...)

Keresztbe a lábam,

nyikorog a csónak.

GOLGOTA

Tavasszal fájni kezd
a hátam, valami belül
fájdalmasan telik,
mintha kinyílna a testem,
kávéznék folyton, úgy érzem
félek kicsit, de lennék bárki,
hogy valami kezdődik,
baj, gyümölcsök, áldozat,
sodrások, jól megírt halál,
minden, mi csúnyán rámnevet
mint az a nő, kinek a múltkor
három keresztet rajzoltam
a szeméremdombja fölé,
csakúgy, szórakozásból.

(Hogy visszafogjam...)

Hogy visszafogjam magam. Vagy hogy ne. Hogy a pusztult anyaföldről szóljak. Egy ember, egy szikra, s csak egy kevés üzemanyag. Sokáig állunk s nézzük a tüzet, míg az árhullám elemi erejével el nem sepri egy újabb gomorra parázsló szennyét. Reszkessetek és hántorogjatok tehetetlen démoni dühötökben, görcsös transzotokban vétkezők és fertőzöttek, temessétek el magatokban a valóságot mi zárt szemetek elől immár eltöröltetett. Ordítsatok, karmoljatok és harapjatok végső kétségbeesésetekben, vértől és verejtéktől mocskosan várjátok az utolsó órát, legutolsó, folytogató rémálmotokat, mert nincs számotokra semmi tovább. Mentek, hova én is megyek, nem is olyan soká.

ŐRÜLTEK VILÁGA

Ez most itt az őrültek világa,
igen uram, egészen jól látja,
tőlem balra van a zúgó tenger,
megtelik mindennap énekekkel,
fölöttünk gép és vágja szét
a háttérképnek elképzelt eget
és minden újabb nemzedék
a réginek mosolyog s integet.
Igen uram, szép a dolgok tánca,
hogy kilobban a távolban egy fáklya
s mire odaér az embernek fia,
csak lábnyomok, hamu s parázs
és föllobban egy újabb fáklyaláng
valahol máshol, üzenet talán,
igen uram, egészen jól érti,
egymásba kémlel nő és férfi,
ahogy a lusta partokon
hab és homok is folyton.

(Na hát nem is tudom aztán. Lehet...)

Na, hát nem is tudom aztán. Lehet így volt, lehet úgy volt. Máson gondolkoztam közben. Mintha egy bajszos vénemberen, vigyorog és szájában csillog az arany, mintha egy lányon, pici és szalad. Esküvőn és táncon. A dolgok olyanok mint amikor nem látod őket, nem mint mikor látod, évek tanulsága s mintha lenne mögötte némi erőszak, netán büntetés, esetleg rossz szerencse vagy átok. Csak hogy azt ne mondjam mindez hazugság, nincsenek, sohasem voltak ezek, én ott élek hol kívülről minden fehér, matt és tiszta, és azok ott ketten, akik a fehér, vetett ágyban hemperegnek, azok bárkik lehetnek és nem is én foganok meg ezalatt. Valahogy viszont el kell mondjam: azért nem unatkozom manapság, mert a kutyák még most is kergetnek engem, s van egy hegyes farkam.

ARANY

a szívekben tonnányi szar van
és sárgul a sárgul az arany

a ruhám felvettem ma reggel
elnéztem azt ahogy megállok
megmutatom szép önmagam
itt sokan megkínálnak hellyel
van bőven készen áldás átok
aki itt van nagyon rohan
és sárgul a sárgul az arany

ebben az erdőben a népek félnek
s a fák között szomorú ének
mikor megjöttem készen álltam
vergődni járni mindenhol
és néztem ahogy meghajol
a hát s a szív is hangtalan
és sárgul a sárgul az arany

vitatható ami a képre illik
ki ahogy festi végig: halál
vagy élet tyúk vagy tojás ami van
bambulunk a következő részig
don quijote casanova mindahány
dejó is lépni néhány araszt
és sárgul a sárgul az arany

csókot dobnak mindenhonnan
és sárgul a sárgul az arany

(Semmi baj. Csak Zénó...)

Semmi baj. Csak Zénó. Zénó kibaszott tengeribeteg. Kiokád a csónak szélén és fogalma sincs róla, hogy most kezdődik igazi élete. Egyedül van az európai kontinens minden parazita rovarának két-két példányával. Eteti őket és evez és okád. Zénó Báró. Ha úgy tartja kedve feláll és a széllel röviden szembespisál, csak hogy tudja, messze e még az idő, aztán méltóságteljesen leül és nézegeti a hugyfoltokat kezeslábasa anyagában. Sötétzöldek. Zénó a megtakarításos anyagcsere nagymestere. Az zavarja egyedül, hogy a csendes tengerfelszín mélyéről hallgatnia kell a feltörő zúgást. Érkezik az enyheévszak. A végtelen óceán szörnyei mind párosodni fognak. Zénó egy hajdani szerelmére emlékezik, megtörli a száját és megvakarja vörösre csípdesett bőrét. Megroppantja ujjait és felköhög egy csulát. Várják már egy parton talán. Felveszi a maszkot, ne lássák, hogy cigány. Ha vannak is még emberek itt, na hát azok biztosan hogy nem szeretik a cigányokat.

OLVADÁSSZONETT

és mindig végül
olvadásra ébredünk
mer összeszédül
eltáncol a lélek ül

és elheverget
s végül otthon egy teát
és egy kevertet
megiszik magába lát

hogy van nyugalma
habár kissé nyugtalan
és repül szalad

olvadás rozsda
film miben játszom magam
kurva boldogan