(Nem volt könnyű...)

Nem volt könnyű, de neked csináltam. A sajátom az egész, és apránként gyűlt össze. Még az első, a bal láb volt csak készen, és neve sem volt neki, amikor a szomszédok már panaszkodni kezdtek. Úgy kellett, nap mint nap, leráznom őket, hogy orrukra csapom az ajtót. Hogy büdös van, mintha csak hullát rejtegetnék. Hogy mennyire mellé fogtak. Naponta kellett, mindaddig míg meg nem száradt, minden kis részét, újra és újra, javítgatnom. Kicsi lábujjától, göndör hajfürtjein keresztül a facér mosolyáig, de a tökéletesnél nem adhattam lejjebb. Reszkető ujjakkal simítottam tökéletesre combjait, két duzzadó mellét, apró mellbimbóját. A legkeményebb anyag volt a legjobb, ezért félórákat izzadtam, amíg újabb húsz dekája a végbelemet véresre karcolja, és éreztem még a csípő fájdalmat, amikor ajkait belőle megformáltam, és könnyes szemmel adtam rá első és utolsó csókunk. Mert abban a pillanatban, amint kész lett, nem az enyém többé. Ekkor adtam nevet neki. Glóriának neveztem el, végignéztem még egyszer finom vonalait, és azt mondtam magamnak: eddig tartott, ember, és azzal itt is hagytam, itt ahol most is látod, és elindultam érted. Eloldozom nemsokára köteleid, és elmegyek, és soha nem találkozunk többé. Csináld vele, amire vágytál.

SZAR

A bennünk lévő állat
bőre keményedik
és kitörni kész
akár a magma
forradalom
késleltetett szar.

(Száraz már a...)

Száraz már a föld e helyen, és oszladoznak már a felhők, de hangok úsznak még a szélben, és fejek hajolnak meg fáradtan mögöttük. Harmónia kibelezett holttestét járják át ezek a szelek. Újra és újra. Mert Harmónia bíráink előtt elítéltetett, és magzatát testéből mi eltávolítottuk, mert magzata a végzet követéé. Ott voltunk mind a tüzek között, és táncoltunk mind a füstjük alatt. Most hazamegyünk és megerőszakoljuk hálótársunk. Gyengéden érünk hozzájuk, és fojtogatjuk halkan. Kihallgatjuk utolsó leheletük, és testük mellé fekszünk. Elalszunk, és álmodunk mind, és rólad álmodunk mind, mint mindig, csak rólad.

Évfordulónk volt ma.

ÜNNEP

És megtelt hát a nagyterem,
egymáson ácsorognak összesen
az emberek s a sötét éjbe mártanak
hosszú ujjaikkal félős arcú istenek,
míg füstöt ereget a rengeteg.
És estünkön az arcok mind vadak,
ébredők, szédelgők, szelídek,
mindig eljárjuk újra
az éjszakánk, a gőzös reggelóra,
mikor mi jön kapóra,
hogy felállok, kérek egy percet,
valamiből újabb kört teszek
(és egészen helyes leszek),
iszok, baszok, elkoccintok,
elmondom, hogy mi a titok,
belül kesereg a kurva ének,
aztán csak megtalálnak minket,
azt mondják, készülj fel, itt jön az ünnep.

(Idegennek nyoma sincsen.)

Idegennek nyoma sincsen. Gondolta a gonosz, az ördögfajzat ismét, mert a gonosz nem tud másképp gondolkodni, csak szavakban, csak hangban, talán mert ő maga az első inkantáció, talán mert ő az utolsó ráolvasás.

Idegennek nyoma sincsen, gondolta a gonosz, az ördögfajzat ismét, és ráérősen evezett tovább a habban.

Idegennek nyoma sincsen, gondolta a gonosz, de legalább két elkárhozott hastáncosra szükségem van, hogy ezt a napot is túléljem, hogy a csónakról bele ne vessem magam az aranysárga mélybe. Mert a gonosz kezdő gonosz, és a kezdő gonosz rengeteget unatkozik. És mert a gonosz, mert az ördögfajzat a megbízhatatlan pokoli cigánylányok ügyén nem mással mint önnön létezésével így meghasonlott sorsviszonyba került, a gonosz lefordult a csónak szélén.

Kérek szépen újabb korsót.

KORSÓKAT DOBÁLNI

még egy kör és elkezdünk
korsókat dobálni
ahogy az este összegyűlt
innen nehezen találsz ki
itt ülsz a földön fenn a ház
a tudatnak nem veszed hasznát
de vigasztaló azér ahogy
veled zenél a túlvilág
valaki a pultnál kopog
ikarosz végignéz magán
lesöpri a válláról a hamut
azt mondja lássuk hol landoltunk
az ember végülis felül
táncol egyet viszi bármi
még egy kör és elkezdünk
korsókat dobálni

(Zic numai, că sunt...)

Zic numai, că sunt acasă. Mă simt acasă, arăt ca unu' care nu-i nicăieri altundeva, ci acasă, şi dacă te deranjează mirosul pe aici, îţi zic în faţă, chiar de acuma, că e doar al meu.

Apoi că dincolo de faţade verbale stau, totuşi, întins pe jos în camera de oaspeţi, şi mă gândesc de zile numai la prima oară cânda am luat vre' una în faţă. Un al-doilea-cel-mai-bun prieten era săracul sortit să-mi fure astfel virginitatea zâmbetului, pentru prima dată.

Mai apoi toate să mă întâlnesc, murdar şi zâmbind ca o târfă cu ea, să avem ca biserică o fabrică demult închisă şi goală, goală ca ea în vise şi dată dracu de la prima zi de adevăr şi lumină.

Să ajungem pierduţi în doi diferite colţuri, în rămăşiţele unei palate, unui popor când vreodată mai mândru.

Zic numai, că mă mai gândesc la voi câteodată printre conducte ruginoase. Parcă mă simt un pic mai pregătit, de atunci, pentru ceva ce nu ştiu cum se poate. În fine, ştiu că ne mai vedem noi, opriţi la graniţa pământului făgăduinţei.